A hazai „zöld párt” agrárgazdasággal foglalkozó országgyűlési képviselőjét kérdeztük a magyar mezőgazdasághoz fűződő viszonyáról.

Ahhoz, hogy valaki a vidékkel foglalkozzon politikusként, kell-e, hogy maga is vidéki kötődéssel bírjon?

Vidéki lány vagyok, Debrecenben születtem, ahol ma is él a rokonság, apai ágon pedig a Nyírségből származom. A nyarakat a nagyszülőknél töltöttem, ahol voltak állatok is. Egyetemre elkerültem a szülővárosomból. Bár az utcánkban volt a debreceni agráregyetem, mégis Gödöllőt választottam, ahol életem legszebb éveit töltöttem. Ott végeztem a gazdaság- és társadalomtudományi karon, majd volt szerencsém pár évet az egyetemen oktatni is.

Beszélhetünk Magyarországon is környezetvédelemről, de egy agrárországban talán mégis a mezőgazdaságon keresztül tudunk legtöbbet tenni a természetért. A zöld párt képviselőjeként mennyire lehet politikamentesen gondolni az ágazatra, tenni érte, a benne dolgozókért?

A mezőgazdaság nagyon fontos ügy. Magyarország több mint 80 %-a mezőgazdasági terület, az ország lakosságának nagyobb része vidéken él. Éppen ezért minden párt számára megkerülhetetlen és kutya kötelességünk is, hogy az emberekkel foglalkozzunk. Nálunk párton belül is kiemelkedő téma ez. Minden magyar embernek van valamilyen kötődése a földhöz, számtalan szép szavunk is van rá, mint például az anyaföld, ami mindenkiből érzelmeket vált ki. S bár a lakosság kisebb hányada földtulajdonos, 2,6 millió fő, vagyis a lakosság egynegyede, de minden magyar ember a lelkületében hordozza a földhöz való pozitív viszonyulást. Ezért is váltak ennyire fontossá a földügyek az elmúlt két évben. Az állami földterületek bérbeadásával kapcsolatos vélemények eléggé tematizálták a közbeszédet.

El lehet képzelni egy egységes álláspontot a politikai pártok között, egyetértést ebben a témában? Hiszen az a tény, hogy ez a föld itt van mindannyiunk alatt, sok egyéb szempontot felül írhat.

Minden politikai szereplő a maga legjobb felfogásában foglal állást földügyekben. Mindenki ugyanazt akarja, a magyar termőföld védelmét, de eltérőek a megközelítések. Ez ugyanolyan, mint az életben, mert nyilván a szomszédasszonyommal sem értek mindenben egyet, s még ha az adott dologról ugyanazt gondoljuk is, lehet, másként közelítünk hozzá.

Lehet olyan döntéseket hozni, hogy mindenkinek, a kicsiknek és a nagyoknak is jó legyen? Gondolok itt arra, hogy muszáj a családi gazdaságokat a nagy gazdaságokkal szembe állítani?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ne állítsuk őket szembe egymással, hanem legyen egészséges egyensúly a birtokszerkezeten belül, ami mindenki megelégedettségét szolgálná. Nem mindenkinek fér bele az életvitelébe, hogy kis kertet tartson fenn, ezért szükség van az árutermelő gazdaságokra. De nem mindegy, hogy mit termelünk azon az adott földrészleten. Nem mindegy, hogy szántóról vagy legelőről beszélünk, s hogy ott hány hektárt bérel vagy tulajdonol valaki. Ez összetett kérdés foglalkoztatás szempontjából is. Valamint az is probléma napjainkban, hogy inkább a tömegtermelés irányába halad a gazdaság, így most kellene változtatni a mezőgazdaság szerkezetén: sokkal jobb lenne, ha a munakintenzív ágazatok fejlődhetnének. A zöldség-, a gyümölcstermesztés, a biogazdálkodás sokkal több munkaerőt tudna foglalkoztatni, mint a nagyüzemi szántóföldi termesztés, ahol egy 600 hektáros birtokot 4 ember el tud látni. És itt jön elő újra a birtokméret: egy zöldséges, gyümölcsös gazda jóval kevesebb hektáron jóval több embert tud foglalkoztatni és a jövedelmezősége is jó lehet. Magyarországnak ebben kihasználatlan potenciálja van.

Probléma lehet a kistermelőknél az értékesítés, mert a kis gazdának nem biztos, hogy van ideje és energiája a nagyvárosok piacaira hordani az áruját, és napjainkra nem csak a feldolgozói háttér, hanem a felvásárlói beszűkült.

Ebben értékelődhetnének fel a helyi piacok. Mi konzekvensen azt képviseljük, hogy minél kevesebbet utazik a termék, annál jobban jár mindenki: én is mint termelő, és a fogyasztó is, mert a hozzá legközelebbi településen vásárolhat. Ettől jobb lehet a szerencsére egyre erősebbé váló, friss termékeket helyi piacok kínálata is, s vele együtt akár a gyermekem menzája is. Ez ugyanakkor tudatos együttműködési rendszert, közös gondolkozást igényel. A szövetkezet szónak Magyarországon kicsit rossz a kicsengése, de biztos vagyok abban, hogy az együttműködés hozzáadott értéket képvisel, és hatékonyabbá teszi a termelést. Sok mindenre figyelni kell, persze, érdekekre, lehetőségekre, elvárásokra. Eddig például szinte bárki őstermelővé válhatott, miközben nem feltételnül kell mindenkinek belépni ebbe a rendszerbe. Sokat foglalkozom a földhaszonbérleti pályázatokkal is, jogsegélyszolgálatunk elég jól bekerült a köztudatba. Folyamatosan jönnek a bejelentések, a visszajelzések, megkapjuk a vesztes pályázati dokumentációkat. Azt mindenki tudja, hogy a pályázatoknak vannak nyertesei és vesztesei is, de akik hozzánk fordulnak, bizony azt tapasztaljuk, hogy panaszaik megalapozottak. Sok esetben nem a kicsik, nem a fiatalok nyernek, hanem olyanok, akik már  korábban is sok földet kaptak – magánszemélyként, és közvetve cégük, vagy közeli családtagjaik révén. Gyakorlatilag remek a pályázat, mert papíron sok mindent be lehet mutatni, de ezeket összeszámítva már bőven egy nagyüzem, nagygazdaság kategóriájába tartozhat a pályázó. A sérelmek azért megalapozottak, mert tényleg ellehetetleníthetik családok életét, ha a hiányzó földrészlet miatt valaki nem tudja folytatni addigi tevékenységét. Retorikában tényleg a kis- és középvállalkozásokat részesíti előnyben a kormány, ám ellenzéki politikusként sok esetben egészen mást tapasztalok. Több betekintésen vagyunk túl az NFA-nál, illetve több keresetet is indítottunk, ahol adatkérést tagadtak meg tőlem. Eddig a bíróság mindig az én javamra ítélt. Tehát a valóság nem ennyire rózsaszín, az elmélet és a gyakorlat eltér egymástól.

Lehet változásra számítani az elbírálás terén?

Merem remélni, hogy igen. Egy ellenzéki politikusnak az is feladata, hogy ügyeket tárjon fel, hogy azoknak nyoma, eredménye legyen. Nagyon bízom benne, hogy nem hiábavaló a munkám. De szükség van arra a gazdálkodóra is, aki nem kis bátorsággal a nyilvánosság előtt felvállalja, ország-világ előtt, hogy neki ilyen ügye van. Van olyan, aki inkább kivár egy újabb pályázati fordulót, de ez azzal járhat, hogy az emberek elvesztik pályázó kedvüket, kétszer, háromszor nem nyernek, és nem indulnak többé. Ezt azért tartom veszélyesnek, mert az a család, amelyik mezőgazdaságból él, de most olyan helyzetbe kerül, hogy az állami föld, amelyiken eddig gazdálkodott, kicsúszik a keze közül, ott eltűnik a fiatalok jövőképe is.

Tapasztalom ezt a saját közvetlen környezetemben, a falumban is, hogy a fiatalok nagyvárosba költöznek, amire a szülők bíztatják őket.

Nagy úr az illúzióvesztés. Miközben már régen generációváltásra volna szükség a mezőgazdaságban. Sokkal több fiatalra lenne szükség. Most kicsit másabb világban élünk, a fiatal nagyvárosba vágyik, szupermarketben, plázákban vásárol, pörög. A saját nagy gyerekeimnél látom, milyen nagy a felelősségünk, hogy képesek leszünk-e arra, hogy visszatérjünk egy lassúbb életmódhoz, tudunk-e példát mutatni nekik. A vidéket nem szabad elfelejteni. Arra kell törekedni, hogy a fiatalok találják meg önmagukat, a számításukat vidéken, hogy boldoguljanak vidéken. Ha egyetlen mondatba foglalnám: a cél az, hogy aki mezőgazdaságból szeretne élni, az meg is tudjon élni belőle. Ezt illenék tudnia a mindenkori kormánynak, és ezt a folyamatot kellene elősegítenie. Ez lenne az alapvető dolga.

Ez lehet politikai beállítottságtól független?

Nem véletlenül fogalmaztam így. Az már régen rossz, ha ez politikai kérdéssé válik. Ez önálló történet és Magyarország jövője múlik rajta. A mi jövőnk és a gyerekeink jövője. Ezért fontos, hogy megtartsuk a vidéket, és az ott élő és dolgozó fiatalokat. Meg kell őriznünk a vidék népességetmegtartó erejét. Szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Amikor gyerek voltam, természetes volt, hogy beleláttam a falusi életformába. Még ma is álmodom róla, hogy mezítláb rohangálok a nyírségi nagyapám almásának forró homokjában. A lányom már nem így nőtt föl. Pár évesen egy távoli rokonnál, a tyúkól küszöbére kucorodva várta, hogy mikor jön a következő tojás. Láttam az arcán az elragadtatást, de ugyanakkor nagyon fájt, hogy én nem tudom megadni a gyerekemnek azt, ami nekem természetes volt. Azt tapasztalom, hogy egyre inkább erősödik az emberekben a hagyományok és a tradíciók utáni vágy, az interneten is sok csináld-magad bloggal találkozunk, amelyek azt sugallják, hogy süssél, főzzél, horgoljál. Ennek szívből örülök, mert azt jelenti, van remény. Ezért jó a falusi turizmus, vagy például az Agrya Vidék Kaland Programja. Találkoztam a Vesd Bele Magaddal is, s bár a fiam iskolája nem indult a programban, az unokatestvérénél együtt kertészkedtek. Erről megint gyerekkori emlék jutott eszembe: a Dörmögő Dömötör újság a patiszont, mint új növényt próbálta népszerűsíteni. Hatalmas csillagtököket neveltünk a szüleim kertjében, de persze rájöttünk, hogy kisebb formában finomabbak. Ezeket az élményeket próbálom én is továbbadni a gyerekeimnek, mert így kerek a világ, és az életünk.